Jan Fennellről és az ő nagyszerű könyvéről már írtam azt hiszem, de most megosztanám veletek azt, hogy mi az amit én az utasításait követve megtanultam.

Amikor elkezdtem ezt a vezérség visszaszerzését, akkor nagyon akartam, hogy sikerüljön, de talán épp ezért nem mindig értem el azonnal, amit akartam. És rájöttem ez a legnagyobb hiba, hogy ha görcsösek vagyunk a kutyánkkal, mialatt képezzük, tanítjuk vagy játszunk velük. És nekem ezt volt a legnehezebb leküzdenem. Hiszen a nyugodtság és magabiztosság, nem olyan nehéz, ha oda figyelünk.

Akkor jöttem erre rá, amikor egyik késő este levittem Babát sétálni a kutyafuttatóra. Kicsit fáradt, de felszabadult voltam, nem azért kezdtem el vele apportírozóst játszani, mert meg akartam tanítani, hogy ne 1 m távolságig hozza oda a botot, és ott tegye le, hanem hozza a lábamhoz, hanem hogy jól érezzük magunkat! És nagyon meglepett, hogy az, amiért annyit küzdöttem, és különféle dolgokkal el akartam érni, mennyire magától értetődően sikerült. És ettől csak még vidámabban játszottam vele, aminek az lett az eredménye, hogy még szebben és gyorsabban a lábamnál volt bottal együtt.

Tehát aki valaha dolgozott a kutyájával az lehet, hogy tudja, de szerintem (nekem legalábbis) ez nagyon fontos, és nehéz. E nélkül nem ér semmit a higgadtság és türelem!

Baba és az emberekkel való szocializációjával jól haladunk, ugyanis ha el is kezd ugatni, azonnal oda jön hozzám ha szólok és tudja, hogy rosszat csinált. Ha pedig pórázon van, teljesen nyugodtan elmehet mellettünk bárki, Baba meg se mordul!:)

Egy pár friss kép Babáról:)