Huba vizsla gazdájának köszönhetően kezembe került egy könyv. Jan Fennel Kutyapszichológia című könyve. S most ezt olvasgatom (végre van rá időm), és meg kell vallanom, hogy nagyon szimpatikusak a nézetei és a módszerei. Ám felnyitotta a szemem, ami nem volt kellemes érzés, mert rájöttem mennyi mindenen kell változtatni. Megvallom nagyon rosszul estek az engem gazdaként megkérdőjelező kommentek, de most már látom, lehet, hogy volt benne (nem kevés) igazság legalábbis abban, hogy kutyám nem biztos abban ki is a vezér, vagy talán abban a hitben él, hogy ő az. S úgy döntöttem nem foglalkozom azzal, hogy esetleg ezzel megalázó helyzetbe kerülök, megosztom önökkel, veletek tapasztalataim, tévedéseim és fejlődéseimet. Főleg azért, mert sok kutyással találkozom nap, mint nap és szerintem nem vagyok egyedül ezzel a problémával, s mert remélem talán egy-két embernek sikerül felnyitni a szemét, ahogy nekem is kinyílt.
Nos, először elmondom én miért birkóztam meg olyan nehezen ezzel a ténnyel. Baba szót fogad, figyel rám, és kötődik hozzám. (Van egy kutyás, aki mindig elmondja, mennyire irigyel, hogy így szót fogad nekem a kutyám.) Így tehát én teljesen abban a hitben voltam, hogy minden rendben én vagyok a gazda, ő a kutya, és ezzel tisztában is van ő is. De rájöttem ez nem így van….
Először is elmondanám, mik azok a jelek, ami arra utal, hogy kutyánk nem tudja, vagy rosszul tudja a helyét a ’’falkában’’. Napjainkban ezt a falkát mi alkotjuk; a kutya, a gazdája, és esetleg a család többi tagja. Sokszor viszont a kutya azt, neki kell felelnie a családért és nem fordítva.
Íme, a jelek. A kutya, aki először kimegy az ajtón. Ha hazajövünk, össze-vissza nyal és ugrál minket. Megmorog, ha mellé akarunk ülni, vagy le akarjuk küldeni egy olyan helyről, ami nem az ő helye, csak használhatja. Például a kanapé, amire felengedjük a kutyát, de nem ez a helye, mert a helye az a saját ágya. S még rengeteg ilyesfajta jel van.
Nos, én akkor jöttem rá, amikor rászántam végre egy kis időt és észrevettem néhány jelet. Baba, ha sétálni indulunk ő kivágta magát, vagy előrenyomult az ajtónál. Most, hogy ezt felfedeztem a következőt csinálom. Kinyitom az ajtót és lazán hagyom a pórázt, és ha Baba erre előre akar nyomulni, gyorsan becsukom az ajtót, erre ő rám néz és leül. Majd újból kinyitom, s ekkor már megvárja míg én kimegyek és csak az után jön ki ő is. Már egyre kevesebbszer kell ezt eljátszani vele.
Nagy munka áll előttünk, de majd beszámolóimból látni fogják, hogy haladunk.
Addig is itt van néhány kép, ami mostanság került újra a kezembe:
