Mióta Baba hozzánk (hozzám) került igen sok minden megváltozott. Én és a testvéreim már egész kis korunktól odáig vagyunk az ilyen kis állatokért, mint a kutya, macska, nyúl, tengeri malac… De azt hiszem a legjobban mindig is egy kis kutyára vágytunk. Emlékszem azokra az estékre, amikor kutyáért könyörögtünk, emlékszem az érvekre és az ellen érvekre. És arra, hogy milyen nagy izgalom lett úrrá rajtunk karácsony éjjelén, hogy lehet, hogy most, éppen ma rejti az egyik ajándék doboz a mi kutyusunkat. De nem. Teltek az évek és még mindig nem kaptunk kutyát. Aztán a nővérem 18. szülinapja előtt anya behívott minket a szobába és azt mondta, hogy olyan ajándékot szeretne adni, ami (majdnem) egy életre ajándék lesz nekünk. Akkor titkon reméltem, hogy az, amire én gondolok, mert akkor már hajlott afelé, hogy tartsunk mi is kutyát. És mutatott egy képet egy kis vizsláról. Valahogy sosem gondolkoztam vizslában, de ahogy megláttam azt a képet, tudtam, hogy nem véletlenül vizsla, és igen ez a nekünk való kutya. Aztán megérkezett. Boldogan fogadtuk, bár ő már akkor is félénk volt és az első pár napban azt hittem, sosem fog minket megszeretni, de az egyik nap kettesbe maradtunk, és én észrevétlenül próbáltam a közelébe lenni, amikor egyszer csak kijött a dobozából és egy életre szóló kapcsolatot kötöttünk.
Ez rég volt, de az életünk sok új élménnyel gyarapodott és igazán hozzánk nőtt. Nem mindig volt könnyű, nem mindig volt boldog, mert valljuk be van, hogy néha bosszúságot is okoznak nekünk kis időre ezek a tündérek.
Egy vizslával az élet vidám. Az a sok kutyasétáltatás, a kirándulások, az együtt játszás, a kutyaiskolás napok…
Egy vizsla szeret, elfogad, megért, melletted áll, megvigasztal, felvidít, és számtalan boldog perccel ajándékoz meg.
