Szombaton megállás nélkül esett az eső, déltől egészen…. másnapig. Nem szakadt, de folyamatosa esett. A gyerekeknek azt szoktuk mondani ilyenkor. hogy ez csak eső és nem vagyunk cukorból. De lehet, hogy mégis?! Én is, mint ahogy kiderült sok más kutyás, azt gondoltam, hogy majd csak eláll valamikor, de addig inkább várok a sétával, mivel az esős séta következményei mindenhol megjelennek. Például a sáros tappancs nyomok a padlón, az ázott kutyaszag a levegőben, és még sorolhatnám, melyek ellen a törülközők hada sem mindig segít. Sőt akkor még nem vettük számításba azt, hogy milyen sok kutya utálja az esőt, mivel úgy kell kirángatni a száraz fedő alól őket, és ha netán sikerült, akkor sem hajlandóak elvégezni a dolgukat, hanem minden erejüket arra használják, hogy a gazdájukat a hazavezető útra vezessék, húzzák, vonszolják.
Nos, Baba, szerencsére nem ilyen. Ő egyenesen imádja az esőt. Tehát szombaton próbáltam a délutáni sétát későbbre tenni, de aztán hatkor már beadtam a derekam, és neki indultunk.
Gondolom, senkit sem lep meg, ha azt mondom a kutyafuttató kongott az ürességtől, bár engem mégis meglepett. Én mégsem bántam meg, hogy kimerészkedtem az esőbe, mert olyan szép volt minden (kivéve az eget). A fák, a fű zöldellt, és az egész természet újjáéledt. Baba nagyon élvezte, míg én próbáltam pár képet csinálni a telefonommal, addig ő az éppen talált bottal szaladgált a szájában tartva azt, vagy szimatolt.
