Kapcsolatom a labdával később kezdődött, mint a többi kutyánál általában. De ezen nem csodálkozik a gazdim, mert elég későn érő kutya vagyok. Egy éves korom előtt a labda csak otthon hozott lázba, de ott se nagyon, kint meg aztán oda se bagóztam rá, sokkal jobban érdekelt a többi kutya, na meg a szagok, ha meg unatkoztam rögtön találtam egy botot (gazdim felszólítására: Keress egy botot Baba!) , amit elrágcsálhattam. De most…
Pont ellenkezőleg! Ha kimegyünk sétálni, addig csüngök a gazdin, amíg elő nem veszi a zsebéből A labdám. Igen ám, mert csak egy olyan labda van amiért „ölni” is képes vagyok! ( Nyugodjanak meg azért ölni nem, bár megcsócsálom a füled, ha hozzá mersz érni!:P) Szóval erre a labdára nagyon irigy vagyok, még a barátaimnak sem adom kölcsön, s ha elveszik, akkor vagy kapnak egyet, vagy úgy megsértődöm, hogy azt leshetik! Hiába mondja a gazdim, hogy ez nem szép dolog, és hogy irigy kutya, de nagyon oda vagyok érte. Viszont most a gazdi is akar valamit mondani, úgyhogy ide kell engednem a billentyűzethez.
Az egyik nap, mikor egy kutyás ismerősömmel sétáltatjuk közösen a „gyerekeket”, mesélem neki, hogy Baba csak ezért a labdáért van oda, mert amikor a másik labdáját vittem ki csak a parancs miatt hozta oda és utána elment, nem érdekelte, mondott egy érdekes dolgot!:) Méghozzá, hogy szerinte, azért mert őt A labda süvítése egy fácánra emlékezteti.:) Minden esetre érdekes felvetés.
Egyébként mielőtt Baba mániájává vált volna a labda mindig irigykedve néztem Árcsi barátját, hogy milyen fáradhatatlanul apportírozza a labdáját. Most viszont Baba is ilyen lett, úgy fél éve. Azóta hamar le lehet fárasztani és kielégíteni a mozgás igényét, bár ha nem raknám el a labdát, mikor már látom rajta, hogy fáradt, akkor talán sosem hagynánk abba…….
A labdára várva:
Mindjárt elkapom:
Hozom már...
Egy kis pihi:
Itt is:
Séta után otthon: